Rózsaszín és ragadós… anno 2009.

Részletek

Írta: Ádám Tímea

Színjátszó szakkör 2002-től működik az MSMME Egri Műhelyén belül. Jómagam aktív segítőként 2007. októbere óta vagyok tagja a Szín-Folt Műhely színjátszó csoportjának. Ebben az évben vette át a szakkör vezetését Szél Anikó színésznő, aki a csoportba járó tanulásban- és értelmileg akadályozott fiatalokkal rögtön megtalálta a hangot, ők pedig szívesen jártak a heti egyszeri alkalommal megtartott foglalkozásra.

A 2007-2008-as évad az ismerkedés jegyében telt. Ekkor a művészeti csoport hagyományait követve prózai darabbal kísérleteztünk, Petőfi Sándor János Vitéz című költeményéből adtak elő részletet a fiatalok. Az igazi áttörés azután következett, amikor Ancsa (Szél Anikó) új ötlettel állt elő: csináljunk mozgásszínházat! Ekkor már a csoport tagjait mi, vagyis a Heves Megyei Önkormányzat Gyermekotthona és Fogyatékosok Otthonából járó fiatalok és két segítő alkottuk. Ötletét kétkedve fogadtuk, bár éreztük, hogy az addigi próbálkozásaink inkább betanult, mint szívből jövő produkciók voltak. Tehát belevágtunk az új feladatba: ismerjük meg a számunkra addig ismeretlen önkifejezési módot!

Az új színművészeti ág bevezetéséhez természetesen már jött Ancsa ötlete a darabbal kapcsolatban is, játsszuk el a Hófehérkét! Kolléganőmmel kétkedve fogadtuk, hiszen már sok-sok sérültekből álló művészeti csoport előadásában megtekintettük a klasszikus mesét, ezért kissé elcsépeltnek ítéltük meg. De Ancsa a főnök…, így belevágtunk. A fiatalok is húzódoztak, mindaddig, míg ki nem osztotta a szerepeket: Hófehérke az egyik segítő (e sorok írója), a gonosz királyné a másik segítő. Akkor még nem is gondoltuk, hogy érzelmi motivációként fogunk működni. Elkezdődtek a próbák. „Gyerekeink” kezdetben ódzkodtak mindenféle mozgásos megnyilvánulástól, de amikor látták, hogy Timi és Marika néni is legalább olyan béna és esetlen a mozgásformák megtanulásában, akkor már ők is szívesebben tanultak, gyakoroltak próbáról – próbára. Ez volt az az év, amikor igazi csapattá formálódtunk. A rengeteg nevetés, viccelődés, próbálkozás, kínlódás meghozta a nem is várt eredményt. Már nem egy színjátszó csoport voltunk, hanem egy olyan csoport, ahol sérültek és épek, fiatalok és felnőttek úgy dolgoznak együtt, hogy nem csak az előadásért, hanem egymásért is „kiállunk”. Elcsépelt fogalom, de „gyerekestül”, kísérőstül, csoportvezetőstül egy család lettünk és megszerettük egymást. Tanultunk tiszteletet, elfogadást, türelmet és kitartást. Azt, hogy az új dolgokban mindig új lehetőség is van, azt, hogy mi felnőttek a saját magatartásunkkal, szeretetünkkel mennyire formálhatjuk a körülöttünk élő fiatalokat. Fantasztikus néhány hónap volt! Meg is jött a várva várt eredmény: a közönségnek tetszett az előadás! Úgy tűnik, jó úton haladunk…

A következő évben intézetünkből még több fiatal jelentkezett a színjátszó szakkörre, ők is szerettek volna a csoportunkhoz tartozni. Természetesen mi ennek nagyon örültünk, és tárt karokkal fogadtuk őket. Az új kihívás a Rómeó és Júlia című musical feldolgozása lett. Gondolom, senkinek nem kell bemutatni a darab zenéjét. Tehát ahogyan számtalan embert, minket is magával ragadott a zene, a történet. Leírhatatlan lendülettel vágtunk bele a munkába. Mindannyian vártuk a szerdai napokat, amikor próbálhattunk. Mi kísérők már háttérbe vonulva, kis szerepekkel segítettük a gyerekeket. Ekkor már ők is szívesen vállalták a főszerepeket, önbizalommal, akarással telve tanulták a koreográfiát. Év közben több egri, városi rendezvényen adtunk elő a darabból részleteket. Ezen alkalmakkor - és talán nem tűnik túlzásnak - a szarvasi fesztiválon is óriási közönségsikerünk volt. Ez sokat jelent az ép társadalomban élőknek is, hát még a mi, sok esetben intézményi keretek között szocializálódott fiataljainknak! Mindennél többet!

Természetesen idén is készülünk valami újdonsággal. Azonban nem csak ez a fontos. Azt gondolom, pedagógusként és emberileg mindent megkaptam a „gyerekeimtől”, amit egy ilyen területen dolgozó ember kaphat érzelemben, munkában, kitartásban, ragaszkodásban és megbecsülésben egyaránt. Jó volt megélni, hogy közös munkával milyen rejtett értékeket tudunk felszínre hozni fiataljainkból és magunkból egyaránt.

Nagy - nagy köszönet jár ezért a szakkör vezetőjének és - büszkén mondhatom - barátunknak Szél Anikónak, aki alkalmassá tett minket arra, hogy képesek legyünk megmutatni magunkat, másságunkat.

Lehet, hogy túl „rózsaszínnek és ragadósnak” tűnik írásom, de csak azt tudom kívánni minden szakmában dolgozó kollégámnak, hogy éljék meg ezt a rózsaszín és ragadós érzést a munkájuk során - akkor már érdemes volt sérült emberekkel fogalakozni!

Nekem ezt jelenti (és remélem velem együtt minden tagjának) az Egri Szín-Folt Műhely színjátszó szakköre.

Ádám Tímea