Nem tudom hol vagyok otthon...

Részletek

Írta: Dórike

„Nem tudom hol vagyok otthon, menekülés, ez az én sorsom…”

Jack Kerouac is megaszonta valamikor a beat hajnalán: „úton lenni boldogság, megérkezni halál.” Kár, hogy lekéstem az 50-es évek lázadó Amerikájának ideológiáit (bár Magyarország valószínűleg az ’50-es években sem volt túl szórakoztató hely), azt azonban senki sem tilthatja meg, hogy egyetértsek velük.

A dühöngő ifjúság nevében, ordíthatom szabadon, hogy az egész világ szülőföldnek tűnhet néhány órára, ha baráti szálak futnak ott össze. Bár szívem szerint folyton úton lennék, szelném a világot (ha másképp nem, képzeletben), most mégis, ugyan csak egy hétre, de hazaértem!

Az elidegenedés aranykorában én azon szerencsések közé tartozom, kit, ha eltévelyedik, 50 kéz ránt vissza a valóságba. A NESZ család összegyűlt egy hétre Tatán, örömzenélni, SZERETNI, tapasztalatot – tudást cserélni, kibeszélni, néha talán egymás agyára menni, koncertezni, a végén kicsit sírni, majd lassan elbúcsúzni.

Úgy fest, minden jóból kimaradtam, sem kisdobos, sem úttörő nem lehettem már, milyen szerencse, hogy tatai szállásunk enyhén neo-szocreál épületei valamicskét visszaadnak a korszak gyöngyszemeiből. Az étterem szép, nagy, kínai stílusú konyhával. Rizs. Tegnap is, ma is, holnap is. A vegetáriánus menü pedig egyet jelent a tejfölös tésztával, meg a paprikás krumplival (sebaj, Borsodi az élet habos oldala).

A próbaterem hangszerektől zsúfolt és Karmesterünktől hangos. A zenekar egy nap alatt felidézi a repertoárt, tökéletesen szól minden darab, a próbát senkit sem akarja befejezni aznap. Kapok két csörgőt a csuklómra, erősen imitálok zajt, nem zenét. Csendben meghunyászkodom, már megint én rontottam el…

Az éjszakában mámor szagú szellő libben, bárzongora szól, ismerős dallamok csendülnek fel. Kézről kézre jár a mikrofon, ó-ó-ó Afrika! Néhány óra és az alvó ajkakon álmok édes nyála csurran. A zenei vezetők számára azonban most kezdődik csak az éjszaka! Szakmázós, kivel mi, mikor, miért, hogyan? Hosszú az asztal, édes a bor, hullámokban robban a kacaj.

Már-már hagyományosan az utolsó est a NESZ koncertjével zárul. Elegánsan, egyensálba öltözve, szívek a torkookban dobognak, a zenekar a színpadon várja a kezdést. Néhány, a végletekig izgalmas köszöntőt követően felhangzik a nyitány. A karom libabőrös, akaratlanul is könnyezem. A Színkottások remekelnek, St. Martin is jól fújja a magáét, majdnem olyan jól, mint mi a feldolgozásait.

Bár tűz esetén kiürítési terv nem kellett volna az összegyűlt tömegnek, mégis azt gondolom, aki eljött a koncertre, egy csodával gazdagodva tért haza.

Az igazán nagy dolgokról nem az esti híradó ad tudósítást. Beszélnek róla a sarki trafikban, az olcsó éttermek hamburgerei mellett, a női vécék kézmosójánál. Egy esőáztatta plakát marad a szürke falakon, és a szóbeszéd: itt voltak! Akik akartak láttak, hallottak minket.

Cipő a lábamon, táska a hátamon. Majd jövök, ne aggódjatok, a tékozló gyerek mindig hazatalál…

Dórike