Színkottás Zenei Tábor, Székesfehérvár

Részletek

Írta: Puha Henriett

Nagy várakozással, és még nagyobb izgalommal indultunk útnak 2006. októberének egy hajnalán Székesfehérvárra, a NESZ zenei táborába. Tudtuk ugyan, hogy ismerősökkel, barátokkal találkozhatunk, tölthetünk együtt közel egy hetet, de nem tudtuk milyen körülmények között. Vajon lesz hűtő? Olyan lesz mint Bogács? Merültek fel a kérdések a fejünkben, hiszen tudtuk, fél siker ha a szállás megfelelő! Ha kipihenhetjük magunkat, ha a lakóinkat biztonságban tudjuk kényelmes helyen, már nyert ügyünk van! De hova kell menni? A faxon egy teljesen más cím állt, mint a meghívón! Telefonos segítséget kértük, és akkor derült ki, nem csak mi vagyunk ennyire bizonytalanok! Végül is mindenki épen és vidáman célba ért! Fáradtan, de törve nem, érkeztünk meg szállásunkra. Lakók, segítők egyaránt örömmel üdvözölték egymást és várták a buszokat, autókat, ki, mikor érkezik már. 

Mindenki odaért és elfoglalta a szobáját. Kényelmes ágyak és külön fürdő várt minket. Ami pedig nem utolsó szempont, hiszen tudjuk, néha életet menthet - volt hűtőszekrény! Az első pozitív benyomásunk után már mehettünk is ebédelni. Az étellel sem voltak nagyobb problémák egész héten, hiszen mindenki jóízűen fogyasztotta el. 
Ebéd után az ünnepélyes megnyitó következett, ahol a székesfehérvári zenekar mutatkozott be, majd Asztalos Zsolt köszöntött minket és elmondta a fontos tudnivalókat. Ezennel az „alkotás” megkezdődhetett! 
Senkin sem látszott meg a több száz kilométer, ami mindenki mögött ott állt, hiszen mindenki nagy lelkesedéssel vetette bele magát a munkába! Rigó Péter karnagyunkon sem fedeztük fel a fáradtság jeleit. Ezen a napon egy nagyot lélegezhettünk, hiszen az Oxygen „teljesen elkészült”! 
Nem semmi! – gondoltuk - egy délután alatt összeraktuk az első darabot! Meglepő módon nagy fegyelem és figyelem kísérte a segítők és a karnagy utasításait! Lakóink fantasztikusak voltak! A vacsora utáni megbeszélésen közöltek velünk egy-két fontos információt a hétre vonatkozóan, amik nagyon hasznosak voltak. A beszélgetésünk végén, ahogy kiléptünk a terem ajtaján, egy kisebb tömeg várakozott és kérdezték: - Kezdődik már a buli? 
Így akkor este is, mint minden nap, zenészeinknek énekes-zenés táncesttel kedveskedtünk. A segítők közül szinte mindenki részt vett annak érdekében a buliban, hogy muzsikusaink jól érezzék magukat.

Kedden kicsit talán nehezebben keltek, de tudták, ma is fontos feladat vár rájuk! A tegnapi nap sikerein felbuzdulva a reggeli után már indultak is a próbaterembe. Ezen a napon is teljesítettük a két zenei mű végleges formába öntését. Mindenki segített! Észrevételeinkkel és hozzászólásainkkal segítettük karnagyunk munkáját. Tudtuk, hogy zenész kollégáink csak akkor tudják teljesíteni a feladatot, amit kérünk tőlük, ha mi segítők ott állunk velük és mellettük. Így kialakult tehát, melyik kísérő hol vállal feladatot, ezzel is megkönnyítve és meggyorsítva a zenei darab elkészülésének módját és idejét. Így az igazán nehéz Titanic sem „süllyedt el”, hanem a hullámokkal együtt táncolva a felszínen maradt. Ez egy nehéz nap volt, de megérte.

Másnap egy nagyon érdekes dolog történt. A karnagyi szerepet Zoli vette át Pétertől, amitől így utólag megvallva, egy kicsit tartottunk. Mély víz volt ez mindenkinek, hiszen újdonsült karnagyunk is akkor szembesült vele, amikor már kint állt a terem közepén, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. Nem tudtuk, hogyan reagálnak zenészeink egy másik vezetőre, tudják-e ugyanolyan tempóban teljesíteni a feladatot, mint eddig. De mindez sikerült. Aggályaink szertefoszlottak, hiszen „kivirágzott” a Cseresznyevirág muzsikusaink keze alatt. A délután is eredményes volt, a Kék Duna keringő nagy sikert aratott zenészeink és a segítők körében is. Tudtuk, igyekeznünk kell, mert már csak a csütörtök délelőtt volt előttünk, és akkor a hódmezővásárhelyi tagok hazautaznak, így karnagyunk is. Ez a nap sem záródhatott másképp, csakis a segítőkből „összeverődött” zenekar táncos koncertjével.

Ahogy jött a hétvége, egyre nehezebben keltek fel zeneművészeink. Ennek ellenére elmondhatom róluk, olyan fegyelemről és koncentrációról tanúskodtak, hogy az egy szinfónikus zenekar becsületére is válhatott volna. 
Reggeli után elkezdtük a próbát. Ma is sikerült! Elkészült a „Yes sir” is. Délután külön busz szállított minket a belvárosba, ahol futólag megismerkedhettünk Fehérvár nevezetességeivel, mert időnk az sajnos nem sok volt rá. Várt minket a mozi, ahol a zenekar tagjai egy dokumentumfilmet nézhettek meg a „Nem adom fel” zenekarról. Ők szintén sérült emberek, akik akár utcán is zenélnek, így mutatva meg magukat a nagyvilágnak. 
Eközben a segítők megbeszélést tartottak. Mindenkinek el kellett mondani a heti tapasztalatait, hiszen ebből tanulunk a jövőre nézve. Az új tagoknak nagyon tetszett, a hét második felében már aktívan bekapcsolódtak a munkába. Hiányoltuk azokat is, akik valamilyen oknál fogva most nem tudták növelni a művek színvonalát játékukkal. Próbáltunk megoldásokat keresni a további együttzenélésre. Hogyan tudjuk megoldani az anyagi problémákat? De ezeken felül még egy nagyon fontos kérdés is felmerült: Vajon öröm volt-e zenekarunk tagjainak ennyi munka árán is a zenélés? Azt hiszem igen! Pro és kontra hoztuk a válaszokat. Nehéz, mert nincs elég szabadidő, nem tudnak regenerálódni, elfáradtak és még sorolhatnám. De egyben valószínűleg egyetértünk: Ők arra készülnek, hogy valahol, valakinek, megmutathassák amit tudnak. Az országnak vagy akár a nagyvilágnak. Mi segítők tudjuk, hogy ez másképp nem lehetséges, csak ha az elmúlt évek műveivel együtt egy olyan minőségű és mennyiségű anyagot állítunk össze, amivel akár egy órán keresztül is szórakoztatni tudjuk a közönséget. Úgy érzem ennek a fának a gyümölcse lassan, de biztosan beérik. De ez nem kis munka. Mindig lesznek konfliktusok, esetlegesen összezörrenések, amit nekünk kell kezelnünk. Értük tesszük! Minden segítőnek más a véleménye arról, hogy milyen számok azok, amelyek úgymond „ eladhatók”. 
Nem hiszem, hogy meg kell változtatni bárkinek is a zenei ízlését ahhoz, hogy tetsszen az a muzsika is, amivel nem értünk egyet. Azt hiszem, ebben a táborban ezt bebizonyítottuk. A komoly- és könnyűzene egyaránt csobogó patakká, talán „Dunávᔠvált a mi zenészeink keze alatt. A legjobb dolognak mégis az tűnt, amitől ennyire eredményes volt a munka, hogy az előre elkészített és összeállított kottákból otthon tudtunk dolgozni. Biztosak voltunk benne, hogy nem sikerült volna másképp. A megbeszélés még tartana, a rengeteg élmény, tapasztalat felsorolása még zajlana, de vége lett a filmnek, mennünk kellett a buszra. A helyi járatokra kétfelé vált a közel 80 fős kis sereg, mondván, egy buszra nem férünk fel. Egyik csoport majd az egyik busszal, a másik egy másikkal megy vissza a szállásra. Azt hiszem a sorsnak köszönhető, hogy amikor felszálltunk a buszra, ott volt a csapatunk másik fele. Még itt sem akartunk elválni. 
Este videóra rögzítették az elkészült műveket, amit aztán segítségül használhatunk fel a későbbiekben otthon, illetve azoknak, akik nem lehettek most itt, szintén segítségére szolgálhat. Mindenki elfáradt, de a búcsúbulit nem hagyta ki. Kikísértük a hódmezővásárhelyi hazautazókat és már éreztük, holnap nekünk is menni kell.

Másnap aztán nagy lelkesedéssel elkezdtük és ki is bontottuk szirmait a „Texas sárga rózsájának” Zoli, a másod-karnagy vezényletével. Már csak egy dolog volt hátra: összepakolni. Miután összeraktuk a hangszereket, megebédeltünk. Lassan elkezdtek szállingózni az autók, amikkel hazautazunk. 
- Maradjunk még! - kérték a zenekar tagjai - Olyan jól éreztük magunkat! 
Mindenki nagyon elfáradt, mégis így gondolták. Bizony könny szökött zenészeink szemébe, amikor integettek elutazó társaik után. Amikor a mi autónk is kigördült az oktatási központ területéről, már a következő táborról érdeklődtek. A város határában egyenletes szuszogásokra lettem figyelmes: elaludtak.

Puha Henriett, Zsira