A NESZ mohácsi fellépéséről

Részletek

Írta: MSMME

Több, mint egy hét telt el a NESZ mohácsi fellépése és a Színkottás zenei tábor zárása óta. Mégsem telt el azóta úgy nap, hogy ne gondoltam volna az ott eltöltött időszakra, élményekre, felejthetetlen pillanatokra.

Az április 26- 30 ig tartandó tábornak a mohácsi Pegazus Lovasfarm és Panzió adott helyet. A festői környezet, a gyönyörű idő , a kényelmes szobák mind hozzájárultak ahhoz, hogy igazán jól teljen ez a néhány nap. Azok a zenekari tagok, akik elsőként értek a helyszínre, izgatottan várták társaikat. Valamennyien jókedvűek és felszabadultak voltunk, örültünk egymásnak. Sajnos Tarpa, Székesfehérvár és Tiszaug ezúttal nem tudott részt venni a zenekari munkában. Andornaktálya viszont mint régi-új, Gyöngyös pedig, mint új tag csatlakozott nagy örömünkre. 
A közös ebédet, majd a megnyitót követően sor került a zenekari beszerelésre, majd a közös gyakorlásra. Rigó Péter ez alkalommal már nem tudott részt venni a zenekar munkájában, így kijelölt utódja, Vass Árpád töltötte be a délutáni próbán a karmester szerepét. Jó hangulatban, a résztvevők aktív munkájával telt el a hétfő. A tábor első napja az eddigi művek gyakorlásán túl a zenei vezetők megbeszélésével zárult. Megtekintettük a gyöngyösi fellépésről készült filmet, majd egyhangúlag pozitívan értékeltük közös produkciónkat St. Martinnal. Nem csak a zenekar számára volt meghatározó élmény a közös munka, hanem St. Martinnak is. Ezért szívesen fogadta meghívásunkat a mohácsi fellépésre is. Ezután a zenei vezetők megválasztották Vass Árpádot, így megerősítették karmesteri pozíciójában. Őszintén megvitattuk a felmerülendő problémákat, valamint azt, hogy is segíthetjük egymás munkáját legjobb tudásunk szerint a továbbiakban.

A következő néhány napban áttekintettük a NESZ gyöngyösi repertoárját és egy új zeneszámmal gazdagítottuk a listát. Estig elhúzódó, lelkiismeretes próbákkal készültünk a St. Martinnal való közös fellépésre. Persze a komoly koncentrációt és türelmet igénylő munka mellett lehetőség volt a kikapcsolódásra is. Kedden a Pándy Kálmán Otthon művészeti csoportjával töltöttünk egy zenés estet, szerdán pedig magunknak szerveztünk egy vidám táncos összejövetelt. Voltak, akik egyik szabad délutánunkon éltek a városnézés lehetőségével, voltak, akik a wellness-programot részesítették előnyben és voltak olyanok is, akik egy jó nagy alvással készültek a további munkára. Csütörtök délután részt vettünk a Kossuth Filmszínházban tartandó Regionális Kulturális Találkozón, ahol lenyűgöző produkciókat láthattunk.

A program végeztével elfoglaltuk helyünket a színpadon és sor került a zenekari beszerelésre. Hamarosan megérkezett St. Martin is, aki kedves ismerősként üdvözölt bennünket. A főpróba után furcsa izgatottság lett rajtam úrrá… Mi lehet ez? Aztán kérdések sokasága fogalmazódott meg bennem néhány másodperc leforgása alatt. Itt lehet már a családom? A szüleim? A kollégáim? Gyerekkori pajtásom? Barátaim? ( Igaz, hogy 17 éve már Bólyban élek, ott is dolgozom, de Mohács számomra sokat jelent. Itt születtem, itt éltem 25 évig.) 
Sokat meséltem már nekik a NESZ-ről, erről a nagy boldog családról. Mutattam fényképeket, meséltem történeteket, de most, végre megmutathatom, megmutathatjuk, hogy mi is az, amitől olyan jó ez a csapat.

Hirtelen azt vettem észre, hogy lassan szétnyílik a függöny, kigyulladnak a fények és velem szemben a nézőtér. Telt ház. Sokaknak nem jutott ülőhely, állva, csendben figyelik a színpadon lévő zenekart /31 sérült fiatal és 14 pedagógus/. Szememmel megtalálom nagylányomat, aki bíztatóan mosolyog felém. Aztán St. Martin is megjelenik a színpadon, karmesterünk keze a magasba lendül, és már zenélünk is. Egyik zeneszám a másik után, mindegyik tetszik a közönségnek. 

Az utolsó számunk: Most múlik pontosan… Polák Teri előadásában fergeteges sikert arat. A szűnni nem akaró taps megnyugtató számomra. Sikerült! Aztán Asztalos Zsolt elnök úr elismerő szavai következnek, melyek boldog mosolyt csalnak jó néhányunk arcára. 
A gyors lepakolás után beültünk a színházterembe és végignéztük a Gálaműsort. A rendkívül színvonalas produkciók után az érdeklődők elhagyták a nézőteret. Kíváncsian nézelődtem, vajon eljöttek-e az ismerőseim? Aztán egymás után megjelentek: a családom, a szüleim, a kollégáim szép számmal, a gyerekkori pajtásom és a barátaim. A gratulációk és elismerő szavak nagyon jól estek és elmondhatatlan örömmel töltött el, hogy megtiszteltek jelenlétükkel. 
Mindezek után kissé fáradtan ugyan, de lelkesen visszamentünk szálláshelyünkre, vacsoráztunk, aztán a Pándy Kálmán Otthon dolgozóival együtt ünnepeltünk: zenével, tánccal, nevetéssel. 

Másnap reggel már nem volt ilyen jó a hangulat. Következik a búcsúzkodás, az elválás. Mindenki tudta, hogy hamarosan indulni kell oda, ahol dolgos hétköznapjainkat töltjük. Számunkra viszont az a pár nap, amit együtt tölthetünk, mindig: ünnep. 
Hosszan tartó ölelések, integetés könnyes szemmel. Ezek vagyunk mi. 
Hazafelé menet elolvasom az üzeneteimet: 

Rendkívüliek voltatok! Köszönöm! Felejthetetlen marad a számomra! Gratulálok!” 
Köszönöm a feledhetetlen élményt, amit adtatok nekem! Sikerült megríkatni… Büszke vagyok rátok! Bármeddig elhallgattalak volna benneteket! Köszönöm, hogy erőt adtok az embernek tovább csinálni mindent

A szemem megtelik könnyel… Tudom, hogy ezek a gondolatok nem csak nekem: NEKÜNK, a NESZ minden tagjának szólnak…

Pintérné Báló Tünde, Bóly

A gyöngyösi ”triumvirátus” Mohácson

Először Gyöngyösön, a helyi ÉNO megalakulásának 20. évfordulója alkalmából szervezett gálaműsoron láttam élőben a Nemzeti Színkottás Zenekart: A színpadon kb. 50 ember, értelmi fogyatékkal élők és felkészítőik. Monumentális hangzás, többféle hangszer (dob, ritmushangszerek, szintetizátorok, xilofon, hegedű, ének, nem is beszélve St. Martin szaxofonjáról) példásan megkomponált egységet alkot. Egyszer felemelő, vidám, másszor szívbemarkolóan gyönyörű dallamok. Semmihez sem hasonlítható élmény mindezt azzal a tudattal látni és hallani, hogy a zeneszámokat játszó sérültek a saját korlátaikkal szembeszállva, azokat felkészítőik segítségével leküzdeni próbálva alkotnak semmihez sem hasonlíthatót. 
Az engem végletekig lenyűgöző műsoruk alatt "lelki szemeimmel" a saját gondozottjaimat és magamat is a színpadon láttam a zenekar tagjai között. A gálát követően tudatosult bennem az, hogy életem egyik álma lett - a megfogalmazás nem túlzó - a gondozottjaim és magam NESZ tagsága. 
Ez az álmom hála Istennek hamar valóra vált: április 26-30. között részt vehettem két gondozottammal a NESZ aktuális táborában és fellépésén. 
Mi hárman, Dévai Róbert, Veress Gábor és jómagam alkottuk a gyöngyösi "triumvirátust" Mohácson. A csupaszív, segítőkész régi NESZ-eseknek köszönhetően az első percektől kezdve otthonosan mozogtunk a próbákon és az egyéb programokon is. Hamar alkalmazkodtunk a NESZ-es munkamódszerekhez. 
A felkészülés időszakában (kb. 3 nap) kemény és gyakran feszített tempójú munka folyt, de az idegeskedésnek, türelmetlenségnek a legkisebb jelét sem fedeztem fel sem a felkészítők, sem az értelmi fogyatékkal élők közt: mindenki maximális odaadással, kitartással és jókedvvel végezte a dolgát. Egymást segítve, erősítve, oldott hangulatban zajlottak a próbák. Döbbenetes volt szembesülni azzal, hogy az értelmi sérült emberek mekkora lelkesedéssel, kitartással és alázattal végzik az alkalmanként monoton munkát (amikor pl. egy zeneszámot már sokadjára kellett elpróbálni) - zenészként egészséges emberekkel együtt dolgozva gyakran ennek a hozzáállásnak az ellenkezőjét tapasztaltam, tapasztalom... 
A próbák után, az étkezések és az esti szabadidős programok (wellness délután, zenés-táncos esték stb.) alkalmával lehetőség nyílt az egymással való ismerkedésre, kötetlen beszélgetésekre stb.. Ezek során (és a hosszú próbák alatt) megtapasztalhattam azt, hogy többek miért hívják az általam akkor, Mohácson megismert közösséget ”NESZ-családnak: ha bírálni kellett, kizárólag építő kritika formájában történt meg az, hiszen mindenki a produkciónk sikerességét tartotta szem előtt, és a fejlődésre, fejlesztésre törekedett. A próbák szünetében, illetve azokat követően pedig remek hangulatban teltek a percek/órák. Csak felsőfokban tudnék írni arról a légkörről, ami a mohácsi napokat jellemezte. 
Robi és Gábor, a két gyöngyösi gondozott is nagyon élvezte a tábor minden percét: maximális mértékben partnerek voltak a munkában, és a többiekkel is hamar megtalálták a közös hangot. Új barátságok köttettek a régi NESZ-esek között és köztük.

A tábort záró mohácsi gálaműsoron való fellépésünk - megkoronázva St. Martinnal - a várakozásainknak megfelelően sikerült, a Nagyérdemű szűnni nem akaró vastapsa, majd később a barátok / rokonok dicséretei éreztették velünk, hogy nagy élményben részesítettük a minket megnézőket, meghallgatókat.

A mohácsi napoktól való búcsúzás percei meglehetősen nehezek voltak. Nehéz volt beletörődni abba, hogy az a pár nap, amelytől annyi minden szépet, hasznosat és semmi máshoz nem hasonlíthatót kaptunk, véget ért. Hiányozni fognak valamennyiünknek a remek hangulatú próbák, az azok közötti a sok nevetéssel, viccelődéssel feldobott percek. Szintén hiányozni fognak esti programok, a NESZ családba ”adoptálásunkat" elősegítő beszélgetések, a rengeteg mosoly, lélekemelő pillanat, a felkészítők odaadó, fanatikus, fáradhatatlan, mindent tanítványaik sikeréért, gazdagításáért alárendelő munkájának látványa, megtapasztalása, az a megszámlálhatatlan dallam és ritmus, a sok szívbemarkoló momentum...

Nádudvari Péter, Gyöngyös