Levél Neked!

Június vége, nyáridő. Saint-Gracien utcáin fúj a szél. Munkába siető tarka-barka népek, mindenféle náció.

Hogy hogyan kerültem ide, mit keresek itt? Van egy kis időd? Elmesélem.

Alföldi születésű vagyok, a „Hortobágy mellyékén” születtem. Ugyan ott, ahol Veres Péter is. Sok évvel ezelőtt a sors úgy akarta, hogy a nagyháti intézetben kapjak munkát, mint nevelő.
Péter bácsi azt írta az egyik versében: „azt mondta egyszer valaki, úgy mondják egy görög bölcs, adjatok egy szilárd pontot és kifordítom sarkából a világot. Én megtaláltam ezt a pontot, legalább is önmagam számára.”

Hát én is megtaláltam a magam szilárd pontját, s ez a munkám, amelyet az elmúlt 22 évben végeztem.
Kezdőként egy tapasztalt kolléganő mellett színjátszók munkájába kapcsolódtam be.

Az akkori intézményvezetőnk elküldött bennünket Szekszárdra, a Műhely első szakmai továbbképzésére. Nem tudom, vajon Okányban dolgoznak-e még azok a kollégák, akikkel akkor együtt voltunk? Tudom, változik a világ! Ez még egy jegyzetelős továbbképzés volt. Majd a következő évben, Egerben voltunk színjátszók továbbképzésén, amelyet akkor Venczel Valentin vezetett.

Azt kérdezed, hogy akkor hogyan kerültem közelebb a tánchoz? A regölyiek tehetnek róla, hidd el, minden velük kezdődött! Emlékszel? A kezdetekben külön voltak a találkozók: Egerben a Népdal-néptánc, Tamásiban a Színjátszók és versmondók, Balmazújvárosban a Képzőművészeti kiállítás. Hát engem egy tamási találkozón ért a sokk-hatás! A rendezvény megnyitóján a regölyi intézmény ellátottai Dunai Attila és Szakály Ági irányításával Palotást táncoltak. És akkor valami megmozdult bennem! Nem tudok táncolni, soha nem tanultam, de úgy éreztem ott és akkor, hogy ezt akarom én is csinálni. Amikor hazaérve az intézményünkben elmondtam, hogy mit szeretnék, hát… a munkatársak körében nem volt túl nagy a lelkesedés. „Édes kis szívem, hát mit gondolsz te, hogy ezek a gyerekek majd felállnak neked a színpadra táncolni? Örülj, ha el nem szaladnak!” Ismerős? Lehet, hogy neked is voltak hasonló élményeid? Paraszti családból való vagyok. Konok és akaratos. Már pedig én akkor is megpróbálom!

Emlékszem az első Bécsi keringőre. Úr Isten! Milyen büszke voltam! Szedett-vedett ruhákban, és csak néhány lépésből, de megcsinálták!

Jaj, tudod, nem megy nekem az írás, hadoválok itt össze-vissza, mert annyi emlék, annyi élmény tolul fel bennem! „Hanyas vagy? Kilencszázas? Akkor mi fél szavakból is megértjük egymást!” Biztos neked is számos emléked van. Nem ülünk össze egyszer? Biztos lenne miről beszélgetnünk!
Akkoriban még jobban gurult a szekér, el tudtam érni, hogy elküldjenek a Műhely által szervezett és most már Egerben megrendezett Szakmai továbbképzésekre. Tudod, mondtam, nem tanultam táncolni. Ezért nagy segítség, nagy öröm volt számomra minden évben az az egy hét, amit ott eltölthettem veletek. Béla bácsitól tanultam mindent, a lelkesedésem vitt előre és sokat jelentett a veletek való tapasztalatcsere is.

Ma, ha visszanézem a kezdeti próbálkozásokat, látom, hogy mennyit fejlődtünk tánctudásban, megjelenésben, színpadi mozgásban, stílusban. Emlékszem, minden fesztiválon szorongva vártam a regölyiek fellépését. Ők voltak számomra a mérce. Aztán egyszer csak honnan, honnan nem, jött egy új csapat: a tarpaiak. Atyámfia! De jók! Most már két csapatra kellett odafigyelnem!
Eközben a csoportom csapattá érett! Felvettük a Wywaras nevet (amely Újváros latin neve). Minden fesztiválon izgalommal várták Béla bácsit, mert ahogyan nekem, úgy nekik is nagyon fontos, hogy ő mit mond a munkájukról.

Repülnek az évek. Összefolynak az emlékek. Észre sem veszem és már a pécsi Nemzeti Színház színpadán állunk. Kincs Alexa + Youth in Action + Wywaras = siker! Nem tudom szavakba foglalni, mit éreztem. Büszkeség! Igen, büszke vagyok a csapatomra! És azokra a hitetlenekre gondoltam, akik munkám során számtalanszor akarták nekem megmagyarázni a fogyatékosság korlátait. Ezzel szemben itt állnak ők, és francia-lengyel sorstársaikkal, egy hozzáértő vezető, Kincs Alexa irányításával egy csodát hívtak életre – A szerelem évszakai. Fantasztikus! Szerintem! Szerinted? Mert tudod, én elfogult vagyok! Úgy éreztem ott, ha eddig és nem tovább, akkor is többet értem el, mint amennyit remélni mertem volna.
Június vége, hűvös nyár, Párizs utcáin sétálunk a táncosaimmal. A Műhely és francia partner szervezete meghívására érkeztünk ide egy Nemzetközi Kulturális Fesztiválra. Színes fények, nyüzsgő, vidám emberek, Eiffel torony, sétahajó a Szajnán, történelem óra a Versailles-i kastélyban (köszönjük Zsolt!) és még mennyi-mennyi minden!

Tudod, nekem is van egy Bakkkancs-listám, elég hosszú! Azon az egyik tétel: Párizst látni és…
Nos, hála a Műhelynek, ezt a tételt kipipálhatom, még pedig úgy, hogy a munkám révén juthattam el oda.

Tudom, semmi értelme annak, amit itt összeírogattam, de te talán így is megérted. Az utam során számtalan jó embert sodort mellém a sors. Köszönet érte!

Te hogy állsz a tervek készítésével? Én nem igazán merek tervezni, csak teszem a dolgom. Nem tudom, te hogy vagy vele, de én azt remélem, hogy Zsolt is a konok fajtából való és nem hagyja a Műhelyt az ebek harmincadjára! Mert igen is, szükségünk van rá, jobban, mint valaha. Kell nekünk ez a biztos pont, hogy együtt kifordítsuk sarkából a világot!
Figyelj csak! Ha összefutunk, szólíts meg nyugodtan, ha van időd én szívesen mesélek neked, és biztosan sok mindent mondhatnál te is nekem.


Hát… Örülök, hogy meghallgattál!


Baráti üdvözlettel:


Iszák Anna, Balmazújváros