Colors of Europe, avagy Európa Színei

Részletek: Írta: Kincs Alexa

2014. március 23-tól 28-ig az egri Esélyegyenlőségi Napok programsorozat keretén belül került megrendezésre a Színes Európa (Colors of Europe) program, a Magyar Speciális Művészeti Műhely Egyesület szervezésében. Bolgár, francia, spanyol, valamint magyar speciális művészeti csoportok munkásságába adott betekintést ez a pár nap, valamint lehetőséget a közös munkára, arra, hogy együtt gondolkodjunk, érezzünk; valamint alkossunk ebben a rendelkezésre álló időben valami közöset… Valami európait…

A kitűzött cél nemes, ennek megfelelően mindenki magáénak érezte. Szívügyüknek tekintették Bulgáriából a Special School Stefan Karadja képviseletében érkező fiatalok is, akárcsak kísérőik, akikkel lelkesen vetették bele magukat a munkafolyamatba. Úgy a felkészítők, mint a szereplők, egész héten át maximális koncentrációval, hihetetlen energiákat és tartalékokat mozgatva dolgoztak a próbateremben, akárcsak a többi csoport.

Franciaországból két teljesen különböző profilú, összetételű és képességű művészeti csoport érkezett hozzánk. (Artistes Sans Ancune Frontiere). Érdekes tapasztalat volt mindenki számára, mennyire más művészi felfogásban közelítik meg mondanivalójukat egymáshoz képest is. Mindkét csapat maximálisan nyitott és befogadó volt a közös feladatokat illetően, mindenki számára öröm volt velük dolgozni.

A Spanyolországot képviselő ifjú tehetségek (EPSJ CECAP Joven) valódi latinos temperamentumukkal üdítő energiabombájává váltak kis közösségünknek. Kifogyhatatlan életigenléssel vetették bele magukat a közös alkotásba, munkájukat lelkes hozzáállás jellemezte a közös programokon való részvétel tekintetében is.

Közös történetünk keretét a Szín-Folt Egri Műhely táncos színészei adták, akik a Speciális Művészeti Műhely rendezvényein nem egyszer bizonyították már rátermettségüket. Ádám Tímea, Szabó Imréné és Kun Anita segítették és koordinálták a magyar társulat munkáját a közös projektben. A feladat pedig igen nehéz volt, mivel valamennyi részpróbán volt feladata szereplőiknek, így a nyomás is rajtuk volt talán a legnagyobb. A magyar műhely szereplői is különböző képességekkel és teherbírással rendelkező emberek, de nem volt az a „túlfáradt, stresszes” stádiuma a próbafolyamatnak, amelyben kísérőik ne nyújtottak volna valódi segítő kezet a csapattagoknak. Baráti, sőt: már-már családias légkört teremtettek, biztos, stabil hátteret adva művészeinknek.

Szándékosan használtam a „művész” kifejezést, mivel a társulat tagjai Szél Anikó remek szakmai irányítása alatt valódi „színházi emberekké” értek az együtt átmunkálkodott évek alatt, amiből mindannyian profitáltunk a nemzetközi héten. Alázat, fegyelem, kreativitás, és végtelen teherbírás jellemezte a társulat tagjait, segítőit egyaránt. És persze a közös célba vetett hit… Ami elengedhetetlen egy ilyen koncentrált figyelmet, türelmet igénylő folyamatban, amit ez a hét megkívánt.

Közös munkálkodásunk első napján, az egymás nyelvét nem beszélő, akkor még egymást furcsán, talán kicsit bizalmatlanul méregető „idegenek” első találkozásakor izgalommal pillantottunk bele a csoportok munkásságába, a „közös történetbe szánt” táncok, etűdök bemutatásával és megtekintésével.

Azonnal kiderült, hogy mind az öt művészeti csoport más-más eszköztárral rendelkezik, mást lát, és talán mást is mutat, mint a többiek. Viszont abban azonnal egységesnek bizonyult valamennyi előadás, hogy a világ, az élet, vagy épp az emberi lét egy-egy végtelenül boldog pillanatát kívánják megjeleníteni. Életigenlést, szeretetet sugárzott valamennyi produkció. Ebből az egyformaságában is annyira más, különbözőségében is annyira hasonló „jelenethalmazból” volt feladatunk valami egységet kovácsolni a rendelkezésre álló idő alatt úgy, hogy - természetesen - figyelemmel kellett lennünk szereplőink teherbírására, képességeire, alkalmazkodó készségére is.

Utóbbiban segítségünkre volt a Műhely által szervezett valamennyi „próbatermen kívüli” program is, melyek alatt lehetőségük nyílt a csoportoknak az egymással való tényleges megismerkedésre, amikor mindenki a saját „civil” énjét is megmutathatta a többieknek.

Magyar, sérült képzőművészek munkáiból nyílt kiállítást nézhettünk meg a Special Arts Galériában mindjárt az első napon, amit egy remek hangulatú Nemzetközi Est színesített, ahol minden szereplő náció kis ízelítőt adott saját hazája kultúrájából. Remek alkalom volt ez arra, hogy oldja a feszültséget az egymással épp csak megismerkedett emberek között. Az est végén, az együtt gondolkodás, nevetés, táncolás öröme valóban jó alaphangulatot teremtett a hét további részére is, amikor már barátként üdvözölték egymást fiataljaink. A Speciális Művészeti Műhely a hét további részében is színes programokkal várta a nemzetközi társulat „épp nem dolgozó” tagjait. Kreatív foglalkozások, színházlátogatás, táncház, koncertek várták az érdeklődőket, mely programok hatalmas sikert arattak körünkben.

A Forrás Gyermek és Ifjúsági Ház adott otthont a Colors of Europe produkció próbáinak, ami megfelelő helyszínnek bizonyult az együtt gondolkodásra, amivel a próbafolyamat kezdődött. Miután a különböző nemzetek produkciói kapcsán gondolatban beutaztuk Európát, már meg sem próbáltam rendezőként „erőszakosan egységesíteni” a látottakat. Az adott csoportokra annyira jellemző, és másokra annyira „rá nem erőltethető” színt hozott minden társulat, hogy azt saját mondanivalójuk lényegéből kellett volna kiragadni ahhoz, hogy bármiféle „direkt összhangot” teremtsünk. Nem is lehetett ez a cél, hiszen nem Európa színét kerestük, hanem Európa színeit kívántuk bemutatni.

Mivel közös alkotómunkánk végterméke a „Játszva látszom” – Integrált Színházi Fesztivál egyik programjaként került bemutatásra, azt is igyekeztem figyelembe venni, hogy közönségünk jórészt értelmileg akadályozott nézőkből áll majd. Egyszerű, mindenki által értelmezhető és követhető kerettörténetbe, egy szerelem kibontakozása köré építettem képzeletbeli utazásunkat, ahol főhősünk az érzelmeitől vezéreltetve különböző utazásokon át végül megtalálja boldogságának kulcsát, saját lelki békéjét. Útja során különböző attitűdökkel találkozik, számtalan jó és rossz tanácsot kap, melyekből folyamatosan épül, hogy végül önmagára leljen, ezáltal társra találjon.

Ahogyan pedig történetünk végén a főhősre a szerelem, úgy talált rögtönzött kis társulatunk valamennyi tagjára a „valahová tartozni jó” - érzés a bemutató kapcsán. A szemekben felcsillanó örömkönnyeket már egy valódi közösség tagjaként éltük át.

A próbákba fektetett eszméletlen mennyiségű energia és „együtt tenni akarás” kovácsolta össze ezt a sok „valahonnan érkezett” embert valóban „együtt valahová tartóvá”, ami a legnagyobb katarzis.